Csapatmunka

Az elmúlt két hétben olyan ingerek értek, amelyek igen régen találkoztam. Kellemes, megnyugtató érzések leptek el, amelyek feldobták a kedvem. Jobb hangulatú lettem így a szürke februárban. Energiát adtak a nehéz betegeskedő időszakban. Kerestem, hogy mi ez, ami az amúgy nem túl derűs mindennapokban mégis erőt ad, és motivál, hogy menjek elő

Egy autópályás úton hazafelé meredten bámultam ki az ablakon (nyugi, nem én vezettem :) ). Egy megbeszélésről hazafelé tartva, elcsendesedve csak figyeltem, ahogy fut el mellettünk a természet. A többiek, akikkel utaztam, beszélgettek, de csak a hangjuk jött a fülembe, a tartalom nem. Elmerengtem. Mire visszatértem fejben is a valós világba már lassan hazaértünk.

Másnap egy tréningen vettem részt. Sokat beszélgettünk, nem csak úgy kötetlen, hanem a tréning témájában. Fesztelen, vidám hangulatban adtunk egymásnak hasznos tanácsokat a mindennapokra és osztottuk meg egymással gondolatainkat. Inspiráló nap volt.

Harmadik nap egy projektet kellett összeraknom, amit egyedül nagyon nehéz lett volna. Ám segítséget kaptam, nem is kicsit, és ez számomra sokkal több volt, mint segítség. Támogatás és együtt gondolkodás is, amely során a segítőm ideje mellett az energiáit is szánta rám. Nem hagyott egyedül a harcommal.

Na egy ilyen hét után jöttem rá: akkor érzem magam igazán hasznosnak, ha csapatban dolgozhatom. Amikor közösen alkotunk meg valamit, amikor zavartalan jönnek a gondolatok és senkiben sincs semmi kétely, hogy amit megoszt velünk azt nem vesszük komolyan. Amikor lehet csendben maradni magamban, de nem egyedül, mert tiszteletben tartják igényemet, hogy magamban kell lennem kicsit és ehhez biztonságos közeget kapok tőlük. Amikor elmondhatom, hogy én nem úgy gondolom, ahogy mások, és utána nem törnek felettem pálcát. Amikor nem csak én kapok segítséget, de rám is számítanak. Amikor belefér a kapcsolatba egy kis heccelés, csipkelődés és őszinte magunkon nevetés. Amikor nem érzem azt, hogy kontrollálnom kell magam, hogy másoknak megfeleljek, mert lehetek az, aki vagyok. Amikor tudom, hiszem, látom, szagolom, tapintom, hogy a közös munka gördül, csak úgy folyik, és a flow nem csak bennem, de a többiekben is árad. Mert ilyenkor szerintem egy óriási dolog jön létre, ami majd az eredményt is hozza: a bizalom és a másikba vetett hit.

A bizalom abban, hogy a másik is beleteszi a 120%-ot a feladatba, amit közösen adunk ki a kezünkből. A bizalom, hogy ő is bízik bennem. A bizalom, amely minden feszengést, affektálást, rejtegetést, mímelést, pletykát és kritizáló gondolatot elsöpör. A bizalom, hogy legalább annyira érzi ő is magáénak az elért sikert, mint én, és szívesen osztozunk benne, és tudom, hogy ő is annyira örül és büszke rám, mint én is őrá.

Ó... ha ilyen munka adódik az életemben, annál nagyobb ajándék nekem nem kell. És most valamiért szeret engem ez élet, mert az utóbbi két hétben többször is adott. Ezeket a napokat most üveggömbbe zárnám, és el nem engedném. Nézegetném a kevésbé derűs időkben, amikor elvész ez a kincs. Mégsem teszem. Nem tehetem. Nem zárhatok be olyan emlékeket, amelyek szárnyakat adnak. Marad a hit, hogy sok ilyen szárnyat kapok még. Sok őszinte, bizalomteljes csapatmunkára lesz még lehetőségem.